A magyar országgyűlés 2011. szeptember 26-án nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává,

mivel a pozsonyi országgyűlés 1844. évi II. törvénycikke a magyar nyelvet ezen a napon emelte államnyelvvé, addig a latin volt Magyarország hivatalos nyelve.
Az egyik legfontosabb dolgot az ember életében: anyanyelve. Ezt a nyelvet tanultuk meg elsőként édesanyánktól, ezen a nyelven ejtettük ki az első szavakat, ez alakította világképünket. A magyar nyelv szavainak érezzük az ízét, a zamatát, ehhez kötődnek gyermekkori emlékeink. Legfontosabb feladatainkhoz tartozik az anyanyelv megőrzése, ápolása, fejlesztése. Ezt a feladatot a család mellett elsősorban a magyar tannyelvű oktatási intézmények végzik az óvodától az egyetemig.
Nem a rendezvények sokasága a magyar nyelv iránti kötődésünk legfőbb bizonyítéka. Az anyanyelv szeretetének az a lényege, hogy figyelmet fordítunk nyelvhasználatunk tisztaságára mind élőszóban, mind írásban, különösen azok, akiknek hivatalból ez a dolguk.
Kölcsey Ferenc szavaival “…haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog…”, ezért az lenne a legméltóbb ünneplés, ha ezen a napon nyelvünk értékeit, szépségeit hangsúlyozva elgondolkodnánk azon, mit kellene tennünk nyelvi kultúránk fejlesztése érdekében.
Tanulnunk és törekednünk kell az egyértelmű, kifejező, tartalmas fogalmazásra élőszóban és írásban, be kell tartanunk a helyesírási szabályokat; klasszikus és kortárs magyar szépirodalmi műveket kell olvasni, szókincsünk ezáltal gazdagodik, ez ad műveltséget, így formálódik jellemünk.
„Egyéni, de közös felelősségünk is nyelvünk tisztaságának megőrzése, ápolása, fejlesztése. Rajtunk múlik, hogyan adjuk tovább gyermekeinknek nemzeti örökségünk, fennmaradásunk e fontos eszközét: óvjuk, tiszteletben tartjuk törvényszerűségeit, ápoljuk vagy hibásan használjuk, telerakjuk divatos idegen szavakkal és fordulatokkal.” – Horváth Katalin nyelvész.

2020. November 12., 15:16