Szerb Antal: Utas és a holdvilág

Mikor döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy" a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely visszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége" bilincseitől? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye. Mihály, a regény hőse hiába akar előbb a házassága révén konformista polgári életet élni, s hiába szökik meg ez elől az élet elöl, a regény végén ott tart, ahol az elején: mégis bele kell törnie mindabba, amibe nem akar. „És ha az ember él, még mindig történhet valami" – ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt, először 1937-ben megjelent regény, amely első megjelenése óta hatalmas világsikerre tett szert.

Nyírő József: Isten igájában 1 rész
Nyírő József: Isten igájában 2 rész

Az író alteregója – Harghitay József – nem elhivatottságból, hanem kötelességtudatból lesz pap, hogy özvegy édesanyját és testvéreit eltarthassa. Már a szemináriumban gyötri az önvád, hogy csupán képzeli vagy hazudja hivatástudatát. Később, fölszentelt papként eszmél rá, valójában székely népét kell szolgálnia, a nyomorúságban vergődő, mindenkitől kiszipolyozott, senkitől nem segített erdélyi magyarságot. Átéli a faluban a háború kitörését, a lelkesedés első mámorából való irtózatos kiábrándulást, a szörnyűségek szörnyűségének igazi arcát, a front mögötti életet, a nyomorult ki falu szenvedését, ahol ő is mint plébános folytonos nyomorban él, a nép naiv felbuzdulásait és hálátlanságait, a hadikórház borzalmait, aztán a végleges katasztrófát, a román impériumot, a magyar sors veszendőségét.

Wass Albert: Tizenhárom almafa

Az 1953-ban írt Tizenhárom almafa a klasszikus történelmi regény hagyományai szerint a nagypolitika történései helyett inkább arra összpontosít, hogy e történések hatása miképpen jelenik meg a kisemberek életében, ez esetben a kommandói vadőr, Tánczos Csuda Mózsi és családja mindennapjaiban. Az újonnan kijelölt magyar-román határ éppen Mózsiék háza alatt szeli ketté Erdélyországot. Mózsi annak idején húsz almafát ültetett a ház mellé, melyekből Észak-Erdély hazatérésekor már csupán tizenhárom fácska növekszik a kommandói hegyoldalban. A remek humorral fűszerezett szatírikus mű visszatérő motívumaként szerepeltetett almafák így válnak a székely megmaradás jelképévé: a csonkokból életrevaló vesszők sarjadnak, bizonyítván azt, hogy „Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.”