Ősi kelta ünnep. Egy máig fennmaradt hiedelem szerint október utolsó napján a legvékonyabb a választóvonal az élők és a holtak világa között. Az eltávozott lelkek ilyenkor útra kelnek, addig barangolnak, amíg meg nem találják egykori lakhelyüket, és ezen az éjszakán megpróbálnak visszatérni a világba. A kelták is védekeztek a biztonságukat veszélyeztető esemény ellen: házaikban eloltották a tüzet, hogy a hideg és barátságtalan tűzhely ne vonzza a hazalátogató szellemeket, és a tökéletes megtévesztés érdekében szellemnek öltözve parádéztak az utcákon, hogy a Gonoszt a végsőkig megzavarják, hogy aztán könnyebben elűzhessék. Október 31-én, miután a termést betakarították és elraktározták a hosszú, hideg télre, megkezdődött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be, tűz körüli táncuk jelezte a nap-szezon végét és a sötétség kezdetét. Mikor eljött a reggel, a papok szétosztották a parazsat a családok között, hogy azzal új tüzeket gyújthassanak. Ezek tartották távol az ártó szellemeket, és űzték el a hideget. Napjainkra már itthon is egyre inkább divatos lett a Mindenszenteket megelőző nap bulizós, játékos hangulata.
De a szeretteinkért való gyertyagyújtás november elsején meghitt és családi esemény, ahol az emlékezés és a lélek halhatatlanságába vetett hit a legfontosabb. És a külföldről átvett vidám szokások nem tudják ezt megváltoztatni.