A 118 évvel ezelőtt, 1902. november 2-án született Illyés Gyula regény-, esszé-, dráma- és újságíró, költő, a Nyugat második nemzedékének meghatározó tagja. Korai versei még az avantgárd hatása alatt születtek, később azonban költeményeiben és prózájában is a realizmus felé fordult. Az 1950-ben keletkezett Egy mondat a zsarnokságról című verse az 1956-os forradalmi emlékezet egyik legfontosabb manifesztuma lett. Felsőrácegrespusztán született Illés Gyula néven. Családja évekig ide-oda költözött az országban, frissen elvált édesanyjával 1916-ban telepedtek le Budapesten. Hamar elkötelezett baloldalivá vált, gyakran vett részt illegális mozgalmi eseményeken. Felsőfokú tanulmányait (magyar és francia stúdiumokat hallgatott a budapesti egyetemen) nem sokáig folytathatta: 1921 decemberében a letartóztatás elől Bécsbe menekült, majd Párizsba emigrált, ahol egy ideig a Sorbonne hallgatója lett, és francia nyelvű avantgárd versekkel hívta fel magára a figyelmet. 1926-ban térhetett haza, különböző lapok (pl. a Kassák Lajos-féle Dokumentum) munkatársaként, illetve egy biztosítótársaság hivatalnokaként tartotta el magát, később a Nemzeti Bank sajtóreferenseként dolgozott. A Nyugat 1927-től kezdte rendszeresen közölni a műveit.
1933-tól öltötte fel hivatalosan is az Illyés nevet, amit már jó ideje használt. Nagy Lajossal hosszabb utazást tett a Szovjetunióban, számos lap munkatársa, a Nyugat társszerkesztője lett, megalapította a Márciusi Frontot. Költészetében az avantgárd látásmódot a lírai realizmus váltotta fel. 1936-ban jelent meg sajátos Petőfi-életrajza, ugyanebben az évben publikálta a Puszták népe című szociográfiát, mellyel a népi írók egyik vezéralakja lett. Ugyanakkor az „urbánus” Nyugat örökségét is felvállalta: 1941-ben Babits Mihály halálakor megszűnt ugyan a folyóirat, a hagyományait folytató Magyar Csillag viszont elindult Illyés szerkesztésében.
A német invázió idején, 1944-től a fővárosban bujkált. A háború után politikai pályára lépett: az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, majd a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője lett. 1946-ig foglalkozott közügyekkel, később megcsömörlött tőle, mandátumáról 1948-ban mondott le végleg. Magánélete az irodalmi érdeklődés fókuszába második házassága révén került. 1939-ben vette feleségül Kozmutza Flóra gyógypedagógus pszichológust, aki korábban József Attila szenvedélyes és viszonzatlan szerelmének volt a tárgya, sokan gondolják ma is, hogy ez az elutasítás is lökést adott a költő öngyilkosságba meneküléséhez. Illyés és Flóra házassága az író haláláig tartott. Számtalan művet: regényt, drámát, esszét írt, nem lett hűtlen a költészethez sem, népmese-feldolgozásain, például a Hetvenhét magyar népmesén pedig generációk nőttek fel. Életpályája átívelte az egész XX. századot, benne a nemzeti és egyetemes értékek olyan összhangjával, amely a magyar irodalom legjobbjai közé emelte. Számos hivatalos kitüntetésben részesült: Kossuth-díjat három alkalommal kapott (1948, 1953, 1970). 1949-ben megszűnt akadémiai tagságát – posztumusz – 1989-ben állították vissza. 1983. április 15-én hunyt el Budapesten.

Milyen hamar...

Milyen hamar megszokod a
fákon a lombot;
milyen hamar megszokod, ha
a lomb lefoszlott;

milyen könnyen véglegesnek
veszed a nyarat, telet;
milyen hamar elfogadnád
öröknek az életet...