A XX. századi világirodalom egyik legjelentősebb prózaírója Robert Musil 1942. április 15-én halt meg.
Apja a műszaki tudományok nevezetes szakembere volt, mérnök, gyárigazgató később egyetemi tanár. A császárság végző hónapjaiban nemességet is kapott. Ettől fogva „von” Musil formában írta a nevét. Fia az író is az örökölt formában mondta és írta a nevét, de közben baloldali újságokba írt cikkeket. Könyvei címlapján sose írta ki a feudális „von” szócskát. Művei már akkor is kritikai szelleműek voltak, amikor saját ifjúkorára emlékezve a katonaiskolák lélektelen és emberkínzó világáról írt. Erről az első regényről - Törless tanulóévei - a Nyugatban jelent meg először elismerő kritika. Még Bécsben is csak később ismerték fel az akkor még fiatal osztrák író könyvének jelentőségét. 1910-ben a Bécsi Műszaki Egyetem könyvtárosa lett. Az első világháborúban tartalékos tisztként vett részt. A szintén nemesi múltú felesége hamar értője, szakembere lett mindannak, amivel férje foglalkozott. Az író fő műve A tulajdonságok nélküli ember első kötete 1930-ban jelent meg, a második 1933-ban Ekkor azonban már indokoltan kezdte félteni magának Ausztriának a létét, felismerte a Németországban megszülető, majd hatalomra kerülő nemzetszocializmus célját és lehetőségeit. Még otthon belekezdett a nagy mű harmadik kötetébe, de hamarosan Svájcba emigrált. Zürichben, majd Genfben élt és haláláig szakadatlanul dolgozott, hogy befejezze a könyvet, amelyről ő maga is tudta, hogy milyen nagy jelentőségű. Sokan, az irodalom értői közül az első két kötet alapján a század fő művei közé sorolták. Már a végén tartott, amikor felállva az asztaltól összeesett és meghalt. Felesége rendezte sajtó alá a harmadik kötetet, ami formailag töredék maradt, de lényegében az egész mű befejezett. Musilék könyvkiadó barátja adta ki végül a három kötetet. A cselekmény egy Kákánia nevű országban játszódik, egy olyan emberről szól, aki semminek sem tud örülni, semmin nem háborodik fel, nincsenek tulajdonságai, csak megfigyelő. Ulrich, maga sem érti, miért és hogyan került a magas pozícióba. De ha már ott van, igyekszik látni, tehát néz. Folyton meg kell állapítania, hogy amit lát, az ugyan a valóság, csak éppen nincs semmi értelme. Meghökkentő és mulatságos könyv. Korábban csak az irodalom beavatottjai vették tudomásul, hogy a mű bizony elfoglalta – néhány évtized kellett – megillető helyét az irodalomban. De elfoglalta és úgy látszik, végleges ez az előkelő hely.




