akinek költészete és élete kapcsolatban van az egész magyarsággal, és egyik alappillére nemzeti összetartozásunknak. Mindez köszönhető egyrészt származásának, mivel édesanyja, Brecz Mária egy felsőgömöri kisközségből, Jólészből, mai nevén Joviceből származott. Anyai ágon dédapja, Pákh Mihály szintén költő volt és evangélikus lelkész, így batyujába már születésekor be voltak csomagolva későbbi életútjának lehetőségei. Az evangélikus elemi iskola után 1900 szeptemberében íratták be a kolozsvári Református Kollégium első osztályába, ahol osztálytársai voltak Makkai Sándor, Ligeti Ernő, felettük járt Áprily Lajos és Kós Károly. Természet szeretetének gyökerei ezekre az évekre vezethetők vissza, vakációit a felvidéki Dobsinán töltötte, és szerette a szülővárosa melletti Hója-erdőt, ahol több verset is írt. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. Már joghallgató korában cikkei jelentek meg a Dobsina és Vidéke, majd az Ellenzék, az Erdélyi Lapok, a Kolozsvári Hírlap és más újságok hasábjain. Szembetegsége miatt azonban utolsó szigorlatát már nem tette le. Építész apjától örökölt vagyona lehetővé tette, hogy függetlenül, 1916-tól kezdve kizárólag az irodalomnak éljen. Költeményt először az Új Idők c. újság közölt tőle 1916-ban. 1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének, és 1921-ben az ő szerkesztésében indult el az Erdélyi Szemléből átalakult irodalmi és művészeti folyóirat, a Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett. Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom. Első kötetei, a Fagyöngyök (1918), a Mindhalálig (1918) és a Végvári versek (1921) a magányos költő vívódásairól és útkereséséről vallanak. Bár barátai és költőtársai, Áprily Lajos és Makkai Sándor, valamint a lelkéhez legközelebb álló két asszony, a testvérként, alkotótársként, mesterként emlegetett festőművész Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska, és a költőre talán nála is nagyobb hatást tévő Judik Józsefné Imre Ilona is Magyarországra költözött nem sokkal Trianon után, ő sohasem hagyta el szeretett városát. Reményik Sándor életét szorongások és súlyos betegségek kísérték, lelkének egyensúlyát szinte sohasem találta meg, a kisebbségi létben és az elvadult korban nehezen lelte meg helyét. Az író az 1990-es évekig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból. „Én a költészetet olyan növénynek tekintem, melynek magja a mindenki lelkében élő hangulat, virágja a művészi forma, legdrágább gyümölcse pedig egy magasabb rendű élet.” – írja a Gondolatok a költészetről című tanulmányában. Reményik Sándor istenkereső lélek volt. Hit és kétség, remény és kétségbeesés küzdött benne, ismerte és átélte a magány, a kivetettség mélységét és a kegyelem, a rátalálás, az ima magasságát. Ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én halt meg Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben nyugszik.