kiemelt szerepet vállaló Keresztury Dezső Zalaegerszegen született 1904. szeptember 6-án. Jogász, latinos műveltségű értelmiségi édesapja, a város egykori polgármestere korán hagyta árván a családját. A helyi főgimnáziumban tanára volt Marton Boldizsár, a széles látókörű karmelita szerzetes, és tanította őt a majdani Mindszenty József bíboros is. Budapesten az Érseki Katolikus Főgimnáziumban érettségizett 1922-ben, majd Eötvös-kollégistaként a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatója lett, 1927-ben szerzett tanári, 1928-ban bölcsészdoktori oklevelet. 1929-től 1936-ig a berlini Humboldt Egyetem Magyar Intézetének könyvtárosa és az egyetem magyar lektora, 1936-tól 1945-ig az Eötvös Kollégiumban a magyar irodalom tanára volt. 1937 és 1944 között a Pester Lloyd című német nyelvű budapesti lap kulturális rovatát vezette.
1945-ben az Eötvös Kollégium igazgatójává nevezték ki, ugyanebben az évben a Pázmány Péter Tudományegyetemen a magyar nemzeti klasszicizmus magántanára, valamint az Írószövetség alapító tagja lett. Az 1945. november 4-i választások nyomán, november 15-én az “írók pártja”, a Nemzeti Parasztpárt delegáltjaként vallás és közoktatási miniszter lett a koalícióban, kinevezését Illyés Gyula ösztönözte és Mindszenty hercegprímás támogatta. Hivatalában a magyarság jövője érdekében az egész művelődéspolitika reformjára törekedett. Kultúrpolitikai eszményei ezek voltak: műveltség, igazság, emberség. Megterveztette az új általános iskolai rendszert, s előkészítette a középiskolai és felsőoktatási reformot. Művelődés-és egyházpolitikája kiváltotta a két munkáspárt nem-tetszését. Mivel a Parasztpárt a gyengesége folytán nem tudta őt politikailag megvédeni, ezért 1946 végén lemondott, de 1947. március 14-ig hivatalában maradt. Annyi más felkészült, nagy tervekkel induló Eötvös-kollégistához hasonlóan a fordulat éve után az ő pályája is derékba tört. 1948-ban, a teljes kommunista hatalomátvételkor lemondatták az Eötvös kollégium éléről, majd ezt fontos intézményt feloszlatták. 1948-50 között az MTA főkönyvtárosa, 1950-71 között az Országos Széchényi Könyvtár osztályvezetője volt, 1971-ben nyugdíjazták. A Rákosi-rendszer idején kiszorult az irodalmi életből, csak 1956-tól jutott szerephez. Az irodalom legtöbb műfajában alkotott: versei tudatosan kapcsolódnak a magyar klasszikus költészet vonulatához. Szépírókét és kritikusként a Nyugat második nemzedékéhez tartozott, s hitét megőrizve istenes verseket is írt. Ötven esztendőt töltött Arany János kutatásával. Nevéhez fűződik Arany János, Batsányi János, Madách Imre műveinek kiadása, Madách Mózesének Nemzeti Színház-beli színre vitele. Szerepe volt a magyar-német szellemi kapcsolatok fenntartásában, 1976-ban Herder-díjban részesült. Amikor kilencvenedik születésnapján az életéről faggatták, a becsület megőrzését mondta a legfontosabbnak. Egy alkalommal volt tanítványai körében ezt mondta: “Engem ne tiszteljetek – szeressetek ” A múlt század utolsó nagy tanúja 1996 márciusában, már súlyos betegen, otthonában vette át az életművét megkoronázó Széchenyi-díjat. 1996. április 30-án halt meg Budapesten.