Kossuth-díjas orvos-gyógypedagógus, a gyógypedagógiai nevelés és képzés magyarországi úttörője. Kratina Gusztáv néven született egy nyitraudvarnoki (ma: Dvorniky, Szlovákia) néptanító fiaként. 1910-ben Léván szerzett tanítói képesítést, majd rövid mártonfalvi tanítóskodás után Budapesten tanult tovább. Gyógypedagógiai tanári oklevéllel a zsebében 1913-ban a budapesti siketnémák intézetében helyezkedett el. Az első világháborúban a fronton megsebesült, felgyógyulása után visszatért a tanításhoz, miközben maga is tovább tanult, amire - önvallomása szerint - az elmaradottsággal, a leküzdhetetlen nehézségekkel szembeni tehetetlenség sarkallta. Szörnyű háborús tapasztalatait később gyakran idézte fel hallgatóinak. 1921-ben orvosi, később fül-orr-gégész szakorvosi, iskolaorvosi és sportorvosi diplomát is szerzett. Orvos-gyógypedagógusként több intézményben is gondozta a sérült embereket, s az első hazai kórházi fülészeti osztályt létrehozó Török Béla fülgyógyász szakorvos mellett gyógyította a nagyothallókat. 1921 és 1923 között szerkesztette a Magyar Siketnéma Oktatás című folyóiratot, 1922-ben Török Bélával létrehozták a siketek nevelésére szakosodott Nagyothallók Iskoláját. 1932-től a Középiskolai Tanárképző Intézetben az iskola-egészségtan előadó tanára, 1935-től egy évig a gyógypedagógiai ügyek referense volt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban. 1936-tól Hóman Bálint miniszter felkérésére igazgatóként teljesen újjászervezte a budapesti Gyógypedagógiai Nevelőintézetet, megújította a gyengeelméjűeket gondozó intézet gyógypedagógiai programját. 1942-től az ő igazgatásával működött a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, amelynek 1946-tól 1963-as nyugdíjba vonulásáig tanszékvezető tanára is volt. 1944-ben életét kockáztatva tizennyolc zsidó, nem fogyatékkal élő lányt is felvett az általa vezetett gyógypedagógiai intézménybe, hogy megmentse őket a deportálástól. Külön megtanította őket, hogyan viselkedjenek házkutatás esetén, ilyen módon intellektuális fogyatékkal élő embereknek álcázva tartotta ott őket egészen a háború végéig. Munkássága során foglalkozott az értelmi fogyatékos, látássérült, nagyothalló és beszédhibás gyerekek nevelésével, tevékenyen részt vett a magyar iskolaorvosi rendszer kiépítésében, figyelmét elsősorban az értelmi fogyatékosok és nagyothallók gyógyító nevelésének, illetve a gyógypedagógus-képzésnek szentelte. Tapasztalatait összegezve az 1950-es évek végén megfogalmazta általános gyógypedagógiai elméletét és rendszerét, lefektette a gyógypedagógia elméleti alapjait. Munkásságáért 1953-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra 1946-ban vele egyetértésben alkotta meg az újjászervezett, négyéves főiskola szervezeti szabályzatát és korszerűsített tanulmányi rendjét. Bárczi 1948-ban nem csupán felismerte Pető András mozgásterápiai programjának újszerűségét, de a szűkös lehetőségek ellenére befogadta a főiskolára, mozgásterápiai tanszéket létesített, a képzést a konduktív pedagógiára is kiterjesztette. Nemzetközi kongresszusokon ismertette a fogyatékosok gondozásában elért eredményeit. Számos tudományos publikációja jelent meg, 1928-ban kiadta A magyar beszédhangok képzése című, alapvető művét, amely röntgenográfiákon mutatta be a magyar beszédhangok képzését, a beszédszervek helyzetét. A szakma mai értékelése szerint a gyógypedagógiai hallásnevelés négy évszázados történetének negyedik szakaszát (1930-1960 között) Bárczi Gusztáv munkássága fémjelzi, ő és neves külföldi követői készítették elő a hallássérültek tanításának korszerű gyakorlatát. Bárczi Gusztáv nyugdíjba vonulása után egy évvel, 1964. augusztus 9-én hunyt el Budapesten. Egykori lakhelyén, a Bartók Béla út 56. szám alatt emléktábla őrzi a nevét, az általa vezetett Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola 1975 óta viseli a Bárczi Gusztáv nevet, melyet az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel való integrációja után is megőrzött – 2000 óta ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karként működik.