Jár a vastaps!!!

Azt tudjuk, hogy egy színdarabnak akkor van vége, amikor legördül a függöny és a szereplők kijönnek meghajolni, mi nézők a munkájukat pedig végül tapssal jutalmazzuk.

De honnan is származik a tapsolás szokása?
Már a Bibliában is említik a tapsot, mint a tetszésnyilvánítás egyetemes kifejezési eszközét: a királyok könyveiben már megjelenik, ezeket pedig a Kr. e. 6. század körül vethették papírra. Az első, dátum szempontjából is biztosabb említés az ókori görögöktől származik. Az ókori görögök tapsoltak, ha tetszett nekik valami, köveket dobáltak, ha nem, az ókori rómaiakat pedig először egy Kr. e. 3. századi komédiaíró szólította fel, hogy ütögessék össze a tenyereiket.
A Római Birodalomban a Kr. e. 3. században egy komédiaíró, Plautus kifejezetten biztatta a közönségét, hogy nyilvánítsa ki véleményét a darabjaival kapcsolatban. A római nép a tapsoláson kívül csettintgetett, lóbálta a tógáját, kiabált, dobálózott - gyakorlatilag bármi olyat művelhetett, amivel kifejezhette, tetszett-e neki a darab, vagy sem. Plautus kifejezetten megkérte a színjáték után az egyik színészét, hogy elmondja: "Valete et plaudite!", azaz "Viszlát, és tapsoljanak!".
A vastapsban számunkra, magyarok számára semmi furcsa nincs: kisgyerekként szinte az első bábszínházi látogatásunkkor tanuljuk meg, hogy ha tetszik egy produkció, ezt csinálja a közönség. Ma már minden viselkedéskutató tisztában van azzal, hogy a tapsolás tanult cselekvés. A kisgyerekek néha véletlenszerűen összeütik a tenyerüket (jellemzően egyéves koruk előtt), de tudatos tapsolás csak akkor lesz ebből, ha a szülők ösztönzik a csemetét, hogy folytassa. A tapsolás tehát semmiképp nem ösztönös tevékenység, és mint tanult szokás, valamikor ki kellett alakulnia.
Különös, de a jelenség, tehát a spontán, lassú, szinkronizált taps abban a formában, ahogy mi ismerjük, a világnak csak ebben a részében, főleg Magyarországon és Romániában alakul ki. Előfordul Európában itt-ott máshol is, de elsősorban akkor, amikor a közönség ráadást követel. Más kultúrkörökből érkezőkben viszont gyakran kelt megütközést, nem értik, és keresik, hogy ki vezényli a taktust. A világ ennél jóval sokszínűbb. Kínában szintén tapsolnak nagyon régtől kezdve, ugyanakkor például a siketkultúrában „látványosabban” fejezik ki a tetszésüket az emberek. Tudományos berkekben előfordul, hogy a hallgatók az asztalon kopogva fejezik ki az elismerésüket az előadó felé. Egyébként különbség van abban is, hogy hol tapsolnak szinkronban az emberek (ilyen például a magyar vastaps) és hol szabálytalanul.
A spontán vastaps földrajzi-kulturális koncentrációjának hátterére csak teória létezik: ennek a fajta önszabályozásnak a szociálpszichológiai háttere vélhetően összefügg a kommunista múlttal és az érintett nemzetek kulturális homogenitásával.
A vastaps onnan kapta a nevét, hogy még olyankor is felhangzik, amikor a színházban már lement a vasfüggöny, vagyis a technika kezelői jelezték, hogy minden módon vége az előadásnak. Ilyenkor a művészek a vasfüggönyön lévő ajtón jönnek ki, egyenként, hogy megköszönjék az ünneplést és a tapsot. Kijövetelüket tapsrend szabályozza, amelynek lényege, hogy a sort a kisebb szerepek játékosai kezdik, és a végén jönnek ki a főszereplők.
Ma már minden sikeres előadásvégi, ütemes és hosszan tartó tapsot vastapsnak hívnak, ha van a teremben vasfüggöny, ha nincs. Ezek érdekessége egyébként, hogy egy idő után befolyásolhatatlanná válik, és hiába szeretnék még sokan fenntartani az egyenletes ritmust, a taps begyorsul és a végén szétesik, elhal. Az egyetlen, amit a közönség ilyenkor tehet, hogy újrakezdi, de már számítania kell rá, hogy egyre rövidebbek lesznek ezek a közös tapsok.
A taps a mi, nézők igazi elismerési formánk, a fizetésünk a színház felé .Semmi sem fogható ahhoz az érzéshez, amikor a végén elementáris erővel hangosan szól a taps.
Ezzel váltjuk ki a sok munkát, ezt adjuk a színésznek, amikor még visszajön mosolyogni. Ez a „ Köszönjük!” és ez a „Legközelebb is játszunk Önöknek!” érzést kiváltó formula. A taps. Az igazi, a beleélt, a szívből jövő és addig csapódó, amíg a kezünk már nem érezzük.
A függöny legördül….Az előadásnak vége, a közönség ujjongva tapsol. Egy idő után ütemes vastaps alakul ki, ami gyorsulni kezd, szétesik, aztán megint összeáll, és ez így még többször megismétlődik, mielőtt a legmámorosabb rajongó is a kijárat felé indul.
2020. november óta a pandémia idején, minden vasárnap történetekkel, érdekességekkel, friss hírekkel igyekeztünk Önöknek a színház világát kicsit közelebb hozni otthonukba Függönyt fel! – kalandozások a színház világában című rovatunkkal.
Szerencsére napjainkra újra látogathatjuk színházainkat és hamarosan mindenhol beindul az őszi évad. Kívánjuk, hogy legyen Önöknek is még számos olyan színházi élménye, amikor a vastaps után feledhetetlen élményekkel távoznak a KFMKK színházterméből. A intézmény őszi színházi évadában hamarosan két kiváló és önfeled szórakozást kínáló darabbal találkozhatnak. Jöjjenek el és tapsoljanak nálunk, hiszen