Kossuth-díjas festő a gesztusfestészet hazai képviselője. A 60-as évek újító, avantgárd művészei közé sorolják, bár magát nem tartja avantgárdnak. Jellemző rá a 60-as évek végének művészi-festői közlési vágya. Képei sajátos hangvételű, erőteljes, expresszív alkotások. A "rongyos festők" közé tartozik, szemben a "kockafestőkkel", ami azt jelenti, hogy festői foltokból építkezik, műveit nem konstruktivista szabályszerűség határozza meg. Munkássága a 60-as és 70-es években volt a legerőteljesebb, de egyéni, egyedi művészete ma is meghatározó. Fontos szerepet vállalt a művészeti közéletben is. Vidéken nőtt fel, magánúton végezte el a négy polgárit. Fiatalon verseket írt, érdekelte a környező világ. Eredetileg asztalosnak készült. 1947-ben került fel Budapestre, és bekerült a Dési Huber Népi Kollégiumba. Itt sok szellemi társra talált, köztük Nagy Lászlóra. Egykori rajztanára hívta fel a figyelmét a főiskolára. A felvételire szinte előképzettség nélkül ment. A főiskolán először Kmetty János, majd Bernáth Aurél tanítványa lett. Mivel magát a festészetet mindig is élvezte, akkoriban sokat dolgozott a szabadban, még akvarellezett is. Később kollektív műterembe került. Itt festette 1956-ban a szintén híres Bányász című képét. Az 50-es évek végén és a 60-as évek elején végzős Derkovits-ösztöndíjasként murális megbízásokat is kapott. Így készülhetett el az oroszlányi, majd a székesfehérvári sgraffito, ami nagy kihívást jelentett az addig vászonra festő, formai és színezési korlátozás nélkül dolgozó, "rongyos" képekhez szokott művésznek.