és grafikus. Veszprémben, Győrött és Budapesten tanult. Két évig az Országos Mintarajziskolában Székely Bertalan kedvelt tanítványa volt. Székely késői műveinek dekorativitása, „színes, vonalas új beszédje" is a tanítvány művében teljesedett ki. 1890-től két évig ösztöndíjas Rómában. 1892-ben Párizsba indult, s beiratkozott a Julian Akadémiára, ahol korábban már több magyar is megfordult. Ezidőben Rippl-Rónai József és Mednyánszky László tartózkodott Párizsban. A francia szecesszió, az „art nouveau" egyik legjelentősebb fóruma, az Art et Décorotion folyóirat által meghirdetett plakátpályázaton sikeresen szerepelt. Rajzainak lendületes, merész vonaljátéka már elárulja a tanulótársak által is elismert rendkívüli rajztehetségét. Párizsban a preraffaeliták kiállításai nagy sikert arattak, Nagy Sándor is itt ismerkedett meg a mozgalommal: William Morris és Burne-Jones művészetével. A preraffaelitákat Körösfői-Kriesch Aladár és a későbbi gödöllői művészek is fő példaképként tekintették. A párizsi évek során többször hazatért vakációra Boér Jenő diódi kúriájára, ahol Kriesch nyaranta dolgozott. Itt ismerkedtek meg a magyar századforduló művészeire oly nagy hatást gyakorló erdélyi népművészettel. 1900-ban, hétévi párizsi tartózkodás után, végleg hazatért. Két év múlva feleségül vette Kriesch Aladár húgát, Laurát. Veszprémben telepedtek le, s ekkortól számítható Nagy Sándor szecessziós művészegyéniségének kibontakozása. Nagy Sándor szinte minden műfajban dolgozott. Hosszú élete során grafikával, freskófestéssel, plakettmintázással, üvegablak tervezéssel, bútor, bőrtárgyak és faliszőnyeg tervezésével egyaránt foglalkozott. A művészet megújításának vágya nála is összekapcsolódott az élet „esztétizálásának", és a művészet embernevelő, társadalmat formáló feladatának gondolatával. A gödöllői telep, amelynek szervezése 1902-től kezdődött, széles körű tevékenységének éltető közegévé vált. Nagy Sándorék a Medgyaszay István építész tervezte műteremházuk befejezésekor, 1907-ben költöztek át Veszprémből Gödöllőre. A telep életének és mindennapjainak formálói Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor voltak. Kriesch Ruskin nyomán kialakított művészeti nézetei és Nagy Sándor tolsztojanizmusa szellemi egységbe fogta az itt élő és ide látogató művészek baráti társaságát. A különböző felfogásokat képviselő alkotókat – és rendszeres művészlátogatóikat - összekapcsolta egy általánosnak nevezhető dekoratív stilizálásra való törekvés és a népművészeti inspiráció befogadása. A húszas években Nagy Sándor a posztszecesszió vezető mestere volt. Több kiállításon sikerrel szerepelt, így a lipcsei nemzetközi kiállításon és a 1927-es londoni bemutatkozásán, valamint 1931-es műcsarnokbeli gyűjteményes kiállításán gazdag és változatos életművének nagy része a nyilvánosság elé került. A művésztelep további fejlődésének az első világháború vetett véget. 1920-ban meghalt Körösfői-Kriesch Aladár. Tanítványai és a Gödöllőre visszatérő Remsey Jenő új társaságokat szerveztek, amelyekben Nagy Sándor már nem vett részt; a posztszecessziónak az előbbiekkel rokon, de saját útját folytató mestere maradt. Feleségével tovább vezették a szövőműhelyt. Szőnyegeikben megőrizték a megmunkálás gondosságát, a növényi festékek színösszhangjának finomságát. Hazai megrendelés híján sokat dolgoztak külföldre. Alapító tagja volt a Magyar Akvarell- és Pasztellfestők-, továbbá a Magyar Grafikusok Egyesületének. A húszas évek második felétől, a nagybányai hagyományhoz kapcsolódó posztimpresszionista mesterekhez hasonlóan, fényproblémák foglalkoztatták. 1934-ben hívta meg a Képzőművészeti Főiskola, s tíz éven át tanította itt a freskófestés Cennino Cenni - és Kriesch-féle módszerét, valamint a gobelin- és mozaikkészítést. 1946-tól. Nagy Sándor komolyan betegeskedett. Dolgozni nem tudott, támogatást nem kapott, s így néha orvosságra sem telt. 1950. március 14-én bekövetkezett halálának hírét még a napilapok sem közölték. Gödöllőn temették el.