Születése után nem sokkal az orvosok világosan megmondták az édesanyának, hogy ez a gyerek nem biztos, hogy egyáltalán fel fog nőni. A család huszadik gyermekeként megérkező kislány jóval korábban született a vártnál, és alacsony, mindössze kétkilós testsúlya miatt nem sok esélye volt a túlélésre. Akkoriban a koraszülött ellátás még igencsak gyerekcipőben járt, ám a kislány ennek ellenére életben maradt. Négyéves korában ismét veszélybe került az élete: elkapta a skarlátot, később kétszer tüdőgyulladással esett ágynak, végül őt is elérte a gyermekbénulás-járvány. Az egyik lába lebénult, és úgy tűnt, életét tolószékhez kötve éli majd. A gyermekbénulás miatt azonban az egyik lába annyira gyenge volt, hogy csak hosszú évek munkája után tudott újra ráállni. Szobalányként dolgozó édesanyja testvérei segítségével mindennap masszírozta otthon a kislányt, s vitte hetente kétszer a kórházba kezelésre: egyikük sem adta fel. Az életüket azonban nemcsak a betegség, de a szegregáció is alaposan megnehezítette. Afroamerikaiként a család nem járhatott ugyanabba az iskolába, mint a fehér gyerekek és a kórházak közül is csak a feketéknek fenntartott, tőlük 80 kilométerre található intézmény volt hajlandó vállalni a rehabilitációját. A kezelés végül, ha lassan is, de sikerrel járt, és újra képes volt biztosan járni. Kamaszkorától kezdve kosarazott és atletizált. 1956-ban annyira jó futónak számított, hogy kijutott a 4x400-as amerikai váltó tagjaként a melbourne-i olimpiára, és bronzéremmel térhetett haza. 18 éves korában annyira kitűnt tehetségével, szorgalmával, hogy ösztöndíjat kapott a Tennessee Egyetemen. A fő cél azonban az 1960-as olimpia volt, amire gőzerővel készült. A felkészülésben jókora hátrányt okozott, hogy Wilma teherbe esett első lányával, Yolandával, aki 1958-ban meg is született. A babát Wilma családja nevelte fel, a lány pedig külön engedéllyel folytathatta az edzéseket – anyákat ugyanis korábban nem vettek fel a sportcsapatba. 1959-ben, szülés ide vagy oda, Wilma már olyan jó formában volt, hogy a Pánamerikai Játékokon a 4x100 méteres váltóban aranyérmet, 100 méteren pedig ezüstérmet nyert Chicagóban. Száz méteren ezenkívül egyetemi bajnoki címet szerzett, amit négy éven át képes volt megvédeni. A római olimpiai játékokon pedig történelmet írt, ahol három számban indult a játékokon, és mindegyikben aranyérmet szerzett – ráadásul a százméteres síkfutásban és a váltóban is új világrekordot állított fel. A nézők, szurkolók tomboltak örömükben, a fiatal lány újságok címlapjára került, megválasztották az Év sportolójának és az Év női sportolójának is, és ekkor ragadt rá a beceneve, „Fekete Gazella”.
A szegény családból származó, beteges, afroamerikai lányt, akit a fehéreknek fenntartott kórházba nem engedték be, maga John F. Kennedy elnök fogadta a Fehér Házban. 1962-ben megkapta az amerikai sport legmagasabb kitüntetését, a James E. Sullivan-emlékérmet. Szülővárosában, Clarksville-ben parádét rendeztek győzelme tiszteletére, ahol a sportolónő kérésére fehérek és feketék együtt ünnepelték a sikert. Ez volt az első nem szegregált rendezvény a város történelmében. A bajnok sportoló ezek után népszerűségét arra használta, hogy elszántan küzdjön a faji megkülönböztetések ellen. Három évvel az olimpia után elérte, hogy Clarksville összes nyilvános helyén elvegyülhessenek a különböző bőrszínű emberek. Miután befejezte az egyetemet tanítónői végzettségét használta. Eközben edzőként foglalkozott a fiatal atlétákkal, illetve Amerika-szerte tartott előadásokat, és harcolt a faji megkülönböztetés ellen. Később publikálni kezdett, életrajzi könyvet írt, szövetségi sportprogramokat népszerűsített. Kénytelen is volt dolgozni, hiszen azokban az időkben a sportolók amatőrként versenyeztek, pénz nem járt a sikereikért.
Indianapolisban 1982-ben létrehozott egy alapítványt mozgássérült gyerekek számára. 1994 őszén, 54 éves korában halt meg. Clarksville-ben utcát neveztek el róla, másutt épületeket, arcát bélyegeken láthatták viszont, a június 23-át pedig Wilma Rudolph-napként ünneplik minden évben Tennessee-ben. Annak a nőnek szentelik ezt a napot, aki nem ismert lehetetlent, aki rengeteg nőnek, afroamerikainak és reményvesztett embernek taposta ki az utat előre, a siker felé.

forrás: divany.hu, wikipedia.org