Egyedi módon fejezi ki a különböző kultúrákat és filozófiákat, ezért a zenei örökség az emberi kultúra szerves része.
A kínai kultúrát több ezer éven át meghatározta a taoizmus, a konfucianizmus és a buddhizmus. A zene a mindennapi élet része volt, és összhangba hozta az embereket a kozmosszal. Mindenki úgy vélte, hogy a zene nemcsak örömet, hanem egészséget is hoz.
A kínai zenei kultúra korai jelei már a Zhou-dinasztia /i.e. 1122–256/ idejéből ismertek. Később a Han-dinasztia /i.e. 206 – i.sz. 220/ idején a zene még inkább előtérbe került, és hivatalos intézményeket is létrehoztak a zene tanulmányozására és fejlesztésére, például a Zenei Hivatalt. Az ezt követő Tang-dinasztia /618–907/ alatt a zene és a kultúra virágkorát élte, és sok zenész érkezett Kínába, akik új hangszereket és zenei stílusokat hoztak magukkal.
A dallam és a hangszín a kínai zene kiemelkedő kifejezőeszközei, és nagy hangsúlyt kap minden egyes zenei hang megfelelő artikulációja és hajlítása. A legtöbb kínai zene öthangú, pentaton skálán alapul, ugyanakkor a hét hangú skálát is használják, gyakran az alapvetően pentaton zene kibővítésére.
A klasszikus kínai zene szorosan kapcsolódik a kínai költészethez. A legtöbb klasszikus zenedarabnak nagyon költői és filozofikus a címe.
A zene az adott ország és a nemzet kultúrájának lenyomata. Tartalma, műfajai, stílusai az ország különféle régióinak földrajzi adottságait, lakóik történelmi hátterét, nyelvét, népszokásait tükrözik.

Klasszikus kínai hangszerek:
A banhu (pan-hu) egy kéthúros vonós hangszer éles, erős hanggal. Nevében a hu szótag jelöli, hogy a huqin csoportba tartozik, a ban szótag – deszka – pedig a hangszer farezonátorára utal.
A jinghu (csing-hu) kéthúros vonós hangszer élénk, erős hanggal. Nevében a hu szótag jelöli, hogy a huqin csoportba tartozik, a jing szótag pedig Peking városra utal, mivel a Pekingi Opera kedvelt hangszere.
A gaohu (kao-hu) egy kéthúros vonós hangszer magas, lágy hanggal. Nevében a hu szótag jelöli, hogy huqin csoportba tartozik. Rokonhangszerei az erhu, a zhonghu és a jinghu.
Az erhu vagy nanhu nyugaton csak kínai hegedűként ismert kéthúros vonós hangszer, szomorkás hanggal.
A gehu (ko-hu) a nyugati cselló és a huqin hangszerek egyfajta ötvözetét jelentő négyhúros vonós hangszer. Nevében a ge szótag a forradalmiságára utal, a hu pedig a hangszertani besorolását adja (huqinn, azaz vonós hangszer).
A dizi ősi kínai hangszer. Az európai fuvolához hasonlít. Kínaszerte igen elterjedt és népszerű. Többnyire bambuszból készítik, ezért bambuszfuvolának is szokták nevezni.
A zhonghu (csung-hu) egy kéthúros vonós hangszer mély, borongós, de lágy hanggal. Nevében a hu szótag jelöli, hogy huqin csoportba tartozik. Rokonhangszereinél (erhu, gaohu, jinghu) jóval mélyebb hangot ad ki.
A liuqin a kínai hagyományos pengetőhangszerek egyike, Fűzfából készítik, a formája olyan, mint a fűzfa levele, ezért nevezik liuqinnek. Hangja a mandolinra hasonlít.
A houguan két csőszerű fúvós hangszer. A XX. század végétől a guangdongi zeneművek és színdarabok előadásában is hasznosítják a Houguan csőszerű hangszert.
A konghou ókori kínai pengetőhangszer, már több mint kétezer éves. Akkoriban az uralkodói házak zenekarai mellett az egyszerű emberek is ezen a hangszeren játszottak zenét.
A ruan egy kínai pengetős népi hangszer. Az időszámításunk kezdete előtti III-II. században, a Qin-dinasztia korában találták fel ezt a hangszert, ezért Qin Bibának nevezték el.

Az alábbi linkre kattintva betekinthetés kaphatunk a kínai zene világába.