Az Új Forrás irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat 2025. évi novemberi lapszámában olvashatjuk Rabindranath Tagore verseit. Ismerkedjük meg a szerzővel.
1861. május 7-én született Kalkuttában Rabindranath Tagore, a nagy indiai költő, a hindu nemzeti öntudat és függetlenségi gondolat egyik ébresztője. Népszerűségét főleg annak köszönheti, hogy költészetének legfőbb ihletője a béke és a népek közötti barátság eszméje.
Gazdasági és kultúrpolitikai téren tekintélyes hagyománnyal rendelkező családból származott, atyja a Bráhmo Szamádzs vallási és társadalmi reformtársaság vezetője volt.
Kitűnő nevelésben részesült. Házi tanitójától már kiskorában megtanulta a szanszkrit nyelvet és eredetiben olvasta India ősi szellemi kincseit. Kedvenc olvasmánya volt a Sakuntala, az Upanishad és Buddha könyve. Később a XIV—XVIII. századbeli „Vaisnava — (Visno-hivő) költők” tettek rá nagy hatást, akik már az élő bengáli nyelven írták misztikus dalaikat. Első költeményeiben a Vaisnava-költőket utánozta.
Tagore 1878-ban Angliába utazott, ahol az angol irodalomban és zenében mélyedt el. Hazatérése után írta első mitológiai tárgyú zenedrámáit, amelyekben az európai és a hagyományos indiai zenét ötvözte. A politikai életbe a függetlenségi harc 1905. évi fellángolása idején kapcsolódott be.
A költő neve egyre szélesebb körökben válik ismertté, híre átterjed Angliába is. Különösen megszereti Yeats, a kiváló ír költő. 1910 körül Tagore ismét Európába indul és magával viszi Daláldozat (Gitandzsali) című költeményét, amelyet maga fordított angolra, s amelyre 1913-ban Nobel-díjat kap. Neve még ismertebbé válik világszerte. A könyvkiadók egymással versengve jelentetik meg műveit.
Tagore kiváló lírikus volt. Költészetében tökéletesen egybeolvad az érzés, a kép és a zene. India bonyolult kultúráját egy új, magasabbfokú szintézisbe egyesítette. Korszerűvé tette a bengáli irodalmi nyelvet, urbánus és univerzális elemekkel egészítette ki. Költészetének az a legnagyobb értéke, hogy minden eleven szálával korához kötődik, hogy magas művészi szinten fogalmazza meg kortársai s az egész indiai nép gondolat- és érzésvilágát.
Hazájában a kultúra széleskörű terjesztésére törekedett. 1910-ben Kalkuttában iskolát alapított, ahol saját pedagógiai elvei szerint tanultak a fiatalok. Nem volt kötelező tantárgy, mindenki azt tanulta, amihez kedve volt. Egyetlen követelmény szerepelt csupán: ismerje meg ki-ki önmagát, szeresse meg a világot, s találja meg helyét az életben. Az első világháború után Tagore ezt az iskolát a nemzetközi kulturális együttműködés „egyetemévé” fejlesztette.
Az 1920-as években előadó körútra indult. Számos európai városban tartott felolvasást. Előadó kőrútján 1925-ben Magyarországra is eljutott, majd egy év múlva ismét visszatért, s néhány hónapig Balatonfüreden gyógyíttatta szívbetegségét. Emlékül egy fát ültetett a Balaton partján. A költőről a városban a róla elnevezett sétány és szobor emlékezik meg.
1878 és 1932 között Tagore mintegy öt kontinens több mint 30 országában járt.
1941. augusztus 7-én, 80 éves korában hunyt el. Néhány nappal előtte július 30-án mondta tollba titkárának, A.K. Szennek utolsó versét.
Mintegy 50 verseskötete, 19 regénye, 40 színdarabja, igen sok elbeszélése jelent meg, továbbá 2000 dalt szerzett. Ő az indiai himnusz alkotója.
